Hosszú betegség után 2018. január 19-én elhunyt Miklóssy Endre urbanista, író, építész, a VÁTI egykori munkatársa, a Szent István Egyetem Tájépítészeti Karának óraadó tanára, egykori minisztériumi tisztviselő, a Magyar Urbanisztikai Társaság és a Magyar Írószövetség tagja.
Elhunyt Miklóssy Endre (1942.03.22. – 2018.01.19.), urbanisztikai szakember, tanár, író és gondolkodó, a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet egykori megbecsült munkatársa.
Miklóssy Endre evangélikus lelkész fia volt és a II. világháború alatt született, így kisgyermekként átélte, hogyan lehet értékeket átmenteni és teremteni egy olyan környezetben, amely az adott értékek eltiprására esküdött. A hit embereként az ötvenes években Miklóssy édesapjának nem volt könnyű sorsa, ez a sors pedig a kisfiú Endrét olyan edzetté tette, hogy felnőtt éveiben kősziklaként állt bármilyen viharban. Ha hitte, hogy igaza van, semmi sem mozdította el álláspontjától.
A Nógrád megyei Bercelen született, de már Mezőberényben járt iskolába, mert édesapját egyházi szolgálata újabb és újabb településekre szólította. Szolnokon végzett középiskolai tanulmányai után a Pollack Mihály Főiskolán 1965-ben épületgépészként végzett, majd 29 évesen, már aktív dolgozóként építészmérnöki diplomát is szerzett a BME-n. A családból hozott bölcsészeti érdeklődése mindig igen erősen jelen volt az életében, klerikális származása azonban nem tette lehetővé, hogy ezen az úton induljon el a felsőoktatásban. Szociális érzékenysége és a társadalom iránti elkötelezett javító, értékteremtő és megőrző szándéka azonban minden munkájában jelen volt, a sors által kijelölt útja erre vitte.
1975-ben került a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet Regionális Tervezési Irodájára, ahol csaknem 20 évig felelős tervezőként területrendezési és fejlesztési tervekkel foglalkozott. Megkerülhetetlen tankönyve, a szakmai felsőoktatásban ma is jelen lévő A regionális tervezés alapjai ezekből a VÁTI-s tapasztalatokból építkezett. Területi tervezés államalapításunktól napjainkig címmel a műfaj hazai történetéről írt kötetet. Szakfolyóiratokban számos cikke jelent meg.
Nem volt magas beosztású vezető, de jó szakember igen, számos fejlesztési jellegű munkában dolgozott, ezeket koordinálta. 1993-ban került át az akkori Környezetvédelmi és Területfejlesztési Minisztériumba, ahol 1998-ig főosztályvezetőként, majd a Földművelési és Vidékfejlesztési Minisztériumba, ahol öt évig főtanácsosként tevékenykedett.
2002-es nyugdíjba vonulása után több ideje maradt foglalkozni az írással és a tanítással. A Corvinuson, illetve a Szent István Egyetem Tájépítészeti és Településtervezési Karán oktatott regionális tervezést, területi gazdaságtant, illetve területi statisztika és demográfiát.
Rendkívüli sokoldalúságát igyekezett alaposan kihasználni, számos és egymástól meglehetősen különböző dolgot csinált élete során, olykor egymással párhuzamosan. A tervezési szakma mellett, melyet nem csak művelt, de oktatott is, írt: szakkönyveket, filozófiai és szépirodalmi tárgyú elemzéseket és már VÁTI-s korában érdekelte a cigányügy, - évekig dolgozott minisztériumi cigányügyi referensként -, valamint a vidék- és falufejlesztés, tagja volt a Magyar Urbanisztikai Társaság Falufejlesztési Tagozatának és tiszteletbeli elnöke volt a Falufejlesztési Társaságnak.
A gondolkodás volt a szenvedélye. Gondolatai sokkal gyorsabban száguldottak, mint ahogy azokat szóval ki lehetett fejezni. Értékalapú megközelítéssel állt a világhoz, nagy mennyiségű és mély tudás volt a fejében, sosem volt felületes, ha valamihez hozzászólt. Szeretett és tudott is érvelni, nehéz volt vele vitatkozni, hatalmas tudása, bátor kiállása és szenvedélyes természete miatt. Áramló gondolatait szívesen írta le, állandóan jelen lévő humán érdeklődése olyan magyar gondolkodók irányába vonzotta, akik kevésbé részesültek a reflektorfényből. A szintén evangélikus lelkészfi Hamvas Béla élete és gondolkodása például évtizedekig foglalkoztatta, és több kötetben is foglalkozott az életművével. Gondozta és tanulmányozta a XX. századi magyar gondolkodók szellemi hagyományait, nagyra értékelte, életre keltette a munkásságukat. Foglalkozott mások mellett Bibó Istvánnal, Karácsony Sándorral, Fülep Lajossal, Várkonyi Nándorral, Szabó Lajossal, valamint pl. Weöres Sándor, Tandori Dezső és Petri György költészetével is. Összesen hat önálló kötetben összegezte, ismertette meg ezen alkotók, írók életművét.
Nyugdíjba vonulása után, amikor már csak az oktatás jelentette számára a munkát, mélyebben az írás felé fordult. Emellett szintén csupán belső indíttatásból és a társadalom iránti elkötelezettség miatt kiemelt figyelmet fordított Budapest közlekedési ügyeire, közlekedésfejlesztéssel kapcsolatos cikkeket írt, véleményt formált, kommentált.
Barátságos, nagyon közvetlen ember volt, látszott, hogy mindig forog a fejében valami, gondolkodva járt-kelt, jellegzetes sálja folyton a nyakában volt, féltette érzékeny torkát. Jeles alkalmakkor szívesen nótázott, például a VÁTI-ban szokásos közös buszkirándulások is kiváló alkalmat szolgáltattak erre. Ezeken a tanulmányi kirándulásokon a VÁTI-s kollégák sorra keresték fel az ország érdekes vidékeit, időnként a határon túlra is eljutottak. Miklóssy Bandi rendszeres résztvevője volt ezeknek az eseményeknek, járt Erdélyben, a Kárpátalján és a Felvidéken is, ahol egy alkalommal a Szepességben, közel a lengyel határhoz, megtanította a busz közönségét a lengyel himnuszra, természetesen lengyel nyelven. Ez az aprócska epizód is remekül példázza az őt jellemző empátiát.
Az ilyen és ehhez hasonló dolgok emelték őt regionális tervezőből társadalomtervezővé és ezért érdekelte a területi közigazgatás mellett a területi-társadalmi differenciálódás problematikája is. Ebből a témából is publikációk születtek, például az A járás és viszontagságai című munkája.
VÁTI-s évei során munkája mellett, a 80-as években részt vett az ismert szamizdat folyóirat, a Beszélő terjesztésében, évekig ő volt a lap egyik elosztója, lakása az elosztóközpont. A Dunabogdányban stencilgépen sokszorosítottt kiadványt Miklóssy lakásába vitték, ahonnan ő vitte tovább a példányokat, több láncon keresztül. Nem lévén autója, két hatalmas bőröndben cipelte a lapot, ahová csak kellett.
Az urbanisztika, területfejlesztés terén elért kimagasló elméleti és szakmai teljesítményének elismeréseként 2005-ben Hild János díjjal tüntették ki, 2008-ban pedig Pro Régió díjat kapott. 2012. márcuis 15-én írói, műfordítói munkájának elismeréseként átvehette a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét, öt évvel később, 2017 júniusában, pedig Patronus Arts díjat kapott, mint többkötetes író és Hamvas Béla életművének egyik legalaposabb ismerője.
Volt kollégái, barátai 2018. február 23-án 14 órától a Magyar Urbanisztikai Társaság Liliom utca 48. sz. alatti termében emlékeznek rá.
Családjának fájdalmában osztozunk, szellemiségét példaként megőrizzük.
Kép forrása: MTA Könyvtár
